Az adatközlő saját éneke, kb. 11 éves korában költötte. Ebben az időben már vadászni járt egyedül, mivel anyja csak nagy nehézségek közepette tudta nevelni a gyerekét. A mókusvadászat jövedelmével hozzájárulván a családi bevételhez a szerző úgy érezte, hogy immár teljes értékű tagja a társadalomnak. A hagyományos obi-ugor nevelésben a 12–13 éves gyerekek már valóban komoly termelőtevékenységet folytattak, ami a vadászó-halászó fiúknál szembetűnőbb volt, mint a feldolgozást végző lányoknál. A szerző a szegénység és a családstruktúra miatt a fiúk életmódját követte. Az ének – nem tudatosan bár – a nagykorúsodás alkalmából született. A szerző közlése szerint a fenti eset tipikusnak mondható. A kisgyerekkorban rögtönzött, néhány sort ismételgető, pillanatnyi érzéseket kifejező improvizáció után a gyerekek akkor kísérelték meg az első ön-identifikáló egyéni ének költését, mikor előpubertás korukban szülői felügyelet mellett már komolyabb munkákba is bevonták őket. A hagyományos normák szerint ugyanerre a korra esett életük legfontosabb eseményének, a házasságnak az eldöntése – a szülők által. A gyerekek mögött ebben a sorban még nem állt valami éneklésre érdemes múlt (a folklórban a bölcsős ill. futkosó gyerek kifejezésekhez tartozó formulákon kívül nincs egyetlen motívum se, ami a házasodás előtti korosztályok életét tükrözné). Ugyanakkor az énekkultúrát sem ismerik olyan aktívan, hogy konkrét egyedi eseményeket kellő poétikus formában ki tudnának fejezni. Az első egyéniének-kezdemények így meglehetősen tematikusak és rövidek: a legbiztosabb költési módszer az, hogy a gyerek majdnem szó szerint átveszi idősebb rokonai énekeiből azokat a sorokat, melyek az ő életére is vonatkoztathatók (pl. lányok esetében a házimunkára, fiúk esetében vadászatra utaló formulákat, a szülőfalu leírását, stb.). A jelen ének az egyetlen ismeretes osztják példa annak az életkornak a költészetére, mely a párválasztás, ill. leánykérés tematikáját még nem tartalmazza. Mivel a gyerek- és felnőttkor küszöbén álló fiatalok énekei tulajdonképpen az idősebb rokonok énekeinek megfelelő vetületei, a 10–15 éves lányok énekei kikövetkeztethetően a következő motívumokat tartalmazták: – születés (főleg a keleti és nyugati voguloknál); – bölcsőben ringatás – csecsemőkor; – kéz/láb felnövése – munkaképessé válás; – az anya (ill. más rokonok) meghatározása (ez feltétlenül már az első motívumnál szükséges) – a szülőhely meghatározása: a faludicsérő énekektől a legrövidebb improvizációig elterjedt motívum; – mindennapi tevékenységekre utaló formulák – bármely egyéni énekből. A lányok gyerekkori énekeiket nem szokták megőrizni, mint ahogy az anyák gyermekeikhez költött altatódalaikat sem. Ezek az énekek a közösség és a szerző identitása szempontjából nem számítottak fontosnak, jelentőségüket elhomályosították az utánuk következő, ill. velük egyidejű, karakterisztikusabb egyéni énekek. Az énekek azonban nem vesztek el nyomtalanul. A párválasztó, ill. leánykérést leíró női énekek többnyire a fentebb felsorolt motívumokkal kezdődnek, néhány elem, pl. az anya és a szülőfalu meghatározása gyakori a családos asszonyok énekeiben is. Az a jelenség tehát, hogy a 15–17 éves menyasszonyok hosszú énekekben örökítik meg életük legfontosabb eseményét, korántsem előzmény nélküli: a műnek legalább a fele a legapróbb részletekig kidolgozva rendelkezésükre állhat leánykori énekükből, amit beleolvasztanak első megőrzésre érdemes egyéni énekükbe. Később a férjhezmenés énekének motívumait felhasználhatják asszonykori énekükben, de az eredeti éneket már illik teljes egészében megőrizni. Ennek mintájára költik majd a serdülő lányok a párválasztás és leánykérés énekét. A kisgyerekek a felnőttek énekei mintájára még különösebb gátlás nélkül improvizálnak, a felnőttkor küszöbén állók azonban már ügyelnek első, közösségben is előadható énekeik formájára. Az énekköltésnél az első tisztázandó dolog a dallam: ez határozza meg a versmértéket. Szmolina tapasztalata szerint a kis falvakban lakó gyerekek szinte automatikusan vették át anyjuk, ill. apjuk egyéni énekének dallamát saját szerzeményeikhez, hiszen ezt hallhatták a legtöbbet, jól megjegyezhették a szöveg formuláinak hozzáillesztését a dallamhoz. A női és férfi énekek dallama, de különösen előadásmódja különböző volt (kăt sĭra mănǝs 'kétféleképp ment'), az énekköltés lényege pedig abban állt, hogy a dallamra más szavakat (azaz formulákat) énekelt az ifjú szerző. A jelen éneket Szmolina anyja éneke nyomán alkotta, átvette tőle a régi szoszvai női dallamot, amire felmenői jó néhány nemzedék óta költhették már egyéni énekeiket. Anyja vogul szöveggel énekelte dalát, Szmolina, kétnyelvű lévén, gyerekkorában vogulul is elő tudta volna adni költeményét (egyszerűbb volt egyenesben átalakítani), idősebb korára azonban már csak osztjákul sikerül. Az éneket vizsgálva egy dolog világos: az eleve metrumra szerkesztett és énekes formában hagyományozott formulák nevelő hatása tökéletes. A 11 éves gyerek teljes biztonsággal tájékozódott a metrika fő szabályaiban, mintaszerűen illesztette a nyelvi hangsúlyokat a zenei hangsúlyokhoz, helyezte el a legváltozatosabb töltőszótagokat, használta az archaikus költői szóalakokat. Ha egy gyengesége van az éneknek, úgy ez az, hogy a tartalmához képest túlságosan szabályos metrumú: olyan szerző alkotása, aki a harmadrendű szabályok és a variációk lehetőségeinek még nem ura. A szerző gyerekkorában az egyéni ének költése még alapvető norma volt. Erre utal az idősebbektől átvett záróformula (halálom után énekeljék tovább az énekemet), valamint az erre vonatkozó megjegyzése: śăχa juχt uttǝ aj ewǝ, aj pŏχleŋkeť jetpetǝ at arijta. wɔt ĭ jetpeť ĭj mănt. štɔpǝ jŏχ χĭśta aj ewǝ, aj pŏχnǝ, tĭw lŏptǝt, ĭ jetpetǝ at arijta. lŏpt: ma χăttem kĭ, uštem kĭ jŭpǝn at pŏminajtta. uštem kĭ jŭpǝn at pŏminajtta. 'Aztán a később élő kislányok, kis fiúcskák hadd énekeljék tovább. És így megy egyre tovább (az ének). Hogy a visszamaradó kislány, kisfiú, mondják (az idősebbek), hadd énekelje tovább. Mondja: az én halálom, az én pusztulásom után hadd emlékezzenek rá.