Az 1969/70-es és az 1970/71-es tanévet Schmidt Éva Leningrádban töltötte cserediákként, ahol egyetemi tanulmányai mellett a Herzen Pedagógiai Főiskola Északi Népek Intézetében részt vett a hanti és manysi nyelvű diákok számára tartott órákon. Itt alakultak ki első személyes kapcsolatai. Taiszija Sztyepanovna Szeburovával (1949. 02. 23 – 2020. 10. 19.), az egyik hanti diáklánnyal életre szóló barátságot kötött, és 1970. január végén, a téli szünetre elutazott vele annak szülőfalujába: Tugijaniba.

Schmidt Éva első expedíciója nemcsak számára volt rendkívüli kaland: tudománytörténeti szempontból is kivételes alkalom volt, hiszen a Szovjetunió fennállása óta külföldi kutató nem juthatott el az obi-ugorokhoz terepkutatásra. Kivételt ez alól csak Wolfgang Steinitz 1935-ben tett utazása jelentett.

Annak ellenére, hogy ilyen egyedülálló eseményről van szó, nem bővelkedünk forrásokban. Aki ismerte Schmidt Évát, hallhatott tőle a kalandos útról félmondatokat: „egy szál ballonkabátban”, „–40 fokban”, „véletlenül”, „a Komszomol engedélyével”; ennél többet azonban nem nagyon. Ezért kulcsfontosságú az a napló, amely a hagyaték rendezése során került elő, és az a négy tekercsnyi fényképnegatív, közel 120 db fénykép, amely ekkor készült.

A szükséges – mára rekonstruálhatatlan – engedélyek, iratok beszerzése után sok diáktársukkal együtt Taiszija Szeburova és Schmidt Éva is elutaztak a téli szünidőre. A naplóból ismerjük az utazás útvonalát, mely a következő volt: 1970. január 23-án indultak repülőgéppel Leningrádból Tyumenybe, másnap továbbrepültek Berjozovba, majd január 26-án tovább Polnovatba. Onnan másnap lovasszánnal utaztak Tugijaniba. Egy hetet töltöttek a faluban, ahonnan Polnovaton keresztül Berjozovig együtt utaztak visszafelé. Innen Schmidt Éva egyedül utazott Hanti-Manszijszkba, Taiszija Sztyepanovna visszatért Leningrádba. Schmidt Éva Hanti-Manszijszkból Szverdlovszkon át érkezett vissza Leningrádba. Azt is naplóból tudjuk, hogy Schmidt Éva magnetofonja elromlott, így hangfelvételeket ezen az úton nem készített. Gyűjtése – tapasztalatai mellett – a fényképgyűjteményből áll.

Az 1970-es tél rekord hideget hozott Nyugat-Szibériába, a napló szerint a helyiek is küzdöttek a faggyal, így Schmidt Éva erős benyomást szerezhetett az északi körülményekről. Olyan világgal találkozott élőben, amelyről rengeteg elméleti tudása volt, hiszen ismerte a szakirodalmat, tanulmányozta a nyelvet, levelezett hantikkal, olvasta a hanti újságot. Azt azonban, hogy a kisrepülőről lovasszánra szálljon –45 fokban, hagyományos prémbundába és -csizmába öltözzön, hogy vendégségben először a szellemeket etessék meg, utána kínálják őt is medvehússal, hogy asztaltársai váratlanul énekelni kezdjenek a saját örömükre, majd medveünnepi táncokat mutassanak be neki, csak a terepen élhette át. Látta egy kis, Ob-menti falu mindennapjait, tárgyi világát. A fényképei alapján a hagyományos tárgyi kultúra és a bolti, „orosz” világ egymás mellett élt, a hagyományos tárgyak jelenléte azonban feljegyzésre érdemes tény volt: naplójában olvassuk, hogy melyik házban voltak a varróeszközök nyírkéregdobozban, hol feküdt a csecsemő nyírkéregbölcsőben, a fényképeken pedig látjuk a hagyományos viseleti darabok és a bolti lábbelik, kabátok egyidejű használatát. Tugijaniban a gazdálkodás alapja a halászat mellett a szarvasmarha- és lótartás volt, ami – magyarországi formájában – ismerős tevékenység volt Schmidt Éva számára. A beszélgetések és a napi tevékenységek során ez gyakran szolgált közös alapul.

Saját bevallása szerint kezdetekben a hanti nyelv megértése nagy nehézséget okozott. Idősebb hanti és manysi beszélők esetében néha még azt is nehéz volt megállapítania, hogy az illető anyanyelvén vagy oroszul beszél-e, obi-ugor hangsúlyozással és kiejtéssel. Tanulmányai során a délebbi, közép-obi (serkáli) nyelvjárással ismerkedett meg, így ez és a Tugijaniban beszélt nyelvjárás közötti váltás naplója szerint nagyon nehezére esett: „…a rádió ékes közép-obi nyelvjárásban kb. 15 perces adást sugárzott, csak nagyon recsegett. Még így is jobban értettem, mint az ittenieket...”

A Tugijaniban töltött egy hét elsősorban vendégeskedéssel telt: Taiszija Szeburovával végiglátogatták a rokonságot, otthon pedig maguk is segítettek a vendégfogadásban. A falu lakossága is élénken érdeklődött személye iránt, kikérdezték családi viszonyait, összehasonlították a kétféle életmódot, még énekelt is a hantiknak. Megismerte a helyi nyelvjárást, folklórt, énekstílust, találkozott több kiváló adatközlővel. Későbbi útjai során a település több lakosánál végzett értékes gyűjtéseket. A továbbiakban Tugijani és annak kultúrája jelentette azt a viszonyítási pontot számára, amely segítségével az újabb és újabb bejárt területeken szerzett ismereteket rendezte. Az első expedíció tehát meghatározó volt minden szempontból.

A Tugijani faluval és lakosságával kialakult mély, szoros kapcsolat szimbolikus megnyilvánulása az lett, hogy Taiszija Sztyepanovna Szeburova családja a lányává fogadta Schmidt Évát. Taiszija Sztyepanovna Szeburova szerepe meghatározó volt Schmidt Éva hantikkal kialakított kapcsolatában. Barátságuk életük végéig kitartott. Taiszija Sztyepanovna visszaemlékezése szerint 1969 őszén leningrádi tanáruk, Matrjona Pankratyevna Balangyina (Vahruseva) szólt nekik, hanti diákoknak, hogy egy magyar lány levelezni szeretne hantiul. Nem mutattak túl nagy lelkesedést, talán egy külföldivel való kapcsolat ijesztette meg őket. Nemsokára azonban Schmidt Éva személyesen jelent meg Leningrádban, és elkezdett velük járni órákra. Taiszija emlékei szerint meglepődtek, hogy az új diák nem sminkel, és az orosz kultúra nagy múzeumai sem érdeklik annyira, mint velük beszélgetni hantiul, hantikról. Elmélyülő barátságuk eredménye az 1970-es tugijani expedíció, amelyet 1971-ben Taiszija magyarországi utazása követett. Taiszija Sztyepanovna Hanti-Manszijszkban élt és dolgozott a hanti kultúra ügyében: sokáig a Hanti Jaszang újság szerkesztője volt, több cikket közölt Schmidt Évától a hanti gyűjtésekből. Követte a belojarszkiji archívum munkáját, részt vett a konferenciákon, rendezvényeken. Schmidt Éva halála után is segítette a magyar expedíciókat.

Édesanyja, Matrjona Grigorjevna Szeburova (1919–1991) volt Schmidt Éva háziasszonya az első látogatása során Tugijaniban. Ekkor egy hetet töltött nála, majd 1980-ban és 1982-ben is meglátogatta. Szoros kapcsolat alakult ki köztük, pár nap után már hanti anyjának nevezte. Matrjona Grigorjevna 1991-ben halt meg. Schmidt Éva már csak az egyéves halotti emlékünnepre ért oda Tugijaniba 1992-ben, az akkor már lakatlan házba. 1996-ban Schmidt Éva a Hanti Jaszang újságban egy cikket publikált Matrjona Grigorjevna Szeburova emlékének szentelve, amelyet teljes terjedelmében közreadunk. Ebben publikálta azt a mindössze két éneket [1980-TU-1; 1980-TU-3

], amelyet magnetofonra tudott venni tőle 1980-ban, és elmesélte kapcsolatuk történetét. A nehéz sorsú asszony két leánygyermeket nevelt egyedül, hiszen első férje a II. világháborúban esett el, második – háborút megjárt – férje pedig korán meghalt. Taiszija mellett a másik leánnyal, Jelizavetával is találkozott Schmidt Éva 1970-ben Polnovatban, ahol a nővéreket le is fényképezte.

Schmidt Éva le volt nyűgözve „hanti anyja” tudásától; látta, hogy Tugijaniban is igen nagyra becsülik, és ha imát kell mondani, a hagyományokat kell tudni, őt hívják, őt kérdezik. Kiváló lehetőség nyílt volna tehát arra, hogy e tudást Schmidt Éva megismerhesse. Mégsem így alakult az együttműködésük:

„Más nő talán gondolt arra, hogy a leányának-fiának beszéljen, meséljen, énekeljen, de az internátusba elvitt gyermekek annak idején nem hallgatták meg. Matra asszonyhoz ugyan 4000 kilométerről érkezett hallgatóságként leány, mégsem eredt meg a nyelve akkor. Szégyenlős voltam ahhoz, hogy erővel húzzam ki belőle a szavakat, most pedig azt gondolom, vajon miért nem kérdezgettem akaratosabban.” Úgy tűnik, nemcsak Schmidt Évának, hanem Taiszija Sztyepanovnának sem sikerült édesanyja szellemi hagyatékát feljegyeznie.